7. Rész

Karina Vronszkaja

2 órát ütött a falióra, az ajtót pedig éppen kinyitotta a személyzet valamelyik tagja. A gyomrom ökölnyire zsugorodott, Léna pedig bedugta fejét az ajtómon.

-Gyere Húgi, itt a hódolód!

-Nem a hódolóm! – néztem rá csúnyán, majd utoljára belepillantottam az asztalom díszes szélű tükrébe

-Tudod mit? – vigyorgott – Inkább siess!

-Megyek is! Szia!

Becsaptam magam után a szobám ajtaját, majd lementem a hosszú márványlépcsőn, ami 54 lépcsőfokból állt. Mikor gyermekkoromban unatkoztam, mindig a lépcsőfokokat számolgattam, és még mindig tisztán emlékszem arra, hogy egyszer legurultam róluk, és majdnem a karom épsége bánta.

Ott állt az ajtóban. Arcán az a tipikus Harry Styles – mosoly, mély gödröcskékkel kísérve. Haja göndörségén a frissen hullott, a ház melegségétől olvadó hó csillogott, a smaragd szemei szinte villogtak a rá eső fénytől.  Finoman kezet csókolt, megborzongtam, mikor puha, pink ajkai a csupasz kézfejemnek tapadtak. Enyhén megszívta a finom bőrömet, majd eltávolodott kacsómtól, és mélyen a szemembe nézett.

-Ön ma is lélegzetelállítóan gyönyörű, Karina! – hüvelykujjával néhányszor végigsimította a bőrt a kezemen, majd összekulcsolta ujjainkat.

-Köszönöm! Indulhatunk? Elnézést, de hová is megyünk? – engedtem el kezét, majd ridegen elléptem mellőle. Zavartan nézett rám, majd újra visszavette az irányítást.

-Kisasszony, majd azt időben megtudja! – kacéran rám kacsintott, majd átkarolta a derekam, amit már a vastag bundám fedett.

Gyorsan kiléptem az ajtón, ezzel lerázva magamról a kezét, mert érintése mentén ezer fokon égett a bőröm. Odakint egy szán állt, amihez két hófehér ló volt befogva. Patáik a talajt taposták, sörényükön épp, hogy megállt a hó, rögtön le is ráztak magukról.

Harry felsegített a szánra, majd leültem a fából készült, sok pléddel és takaróval borított ülőalkalmatosságra. Előttünk egy vastagon bebugyolált férfi ült, aki a szánt vezette.

Harry mellém ült, és gyengéden átkarolt.  Hiába voltam vastagon öltözve, reszkettem a mínuszok hatására. Ő szorosabban húzott magához, én pedig a hideg szívűségemet félretéve vállára hajtottam a fejem.

-Elmondja végre, hogy hová megyünk?

-Arra gondoltam, hogy teszünk egy-két kört Péterváron ebben a szikrázó hóesésben, majd elmegyünk a városszéli házamba, és felmelegedünk egy kis uzsonna és tea mellett.

-Remek ötlet. – mosolyogtam rá, és rájöttem, hogy milyen ritkán teszem ezt vele szemben. Nem értem, hogy miért viselkedem olyan ridegen, mikor nem szolgált rá. Ő az első perctől kezdve kedves volt hozzám, igaz, egyszer hibázott, de mégis itt vagyok vele.

A szán gyorsan siklott a havon, és gyorsan körüljártuk az utcákat, ahol szinte egy lélek sem volt. Ha jobban belegondolok, még egész romantikus is volt.

A városszéli házzal kapcsolatban nem túlzott. Tényleg a szélén volt!  Szinte a semmi közepén volt, de már messziről is észrevettem a többemeletes, fatetős, tornácos házat.

Lesegített a szánról, majd bementünk. Egy lépés után jóleső melegtől borzongott meg a testem, ami szinte teljesen átfagyott az orosz tél fagyától. Bundámat a fogasra akasztotta, majd bevezetett egy tágas nappaliba. Az asztalon rengeteg finomság fogadott, mellette pedig a kandalló tüze lobogott. 

-Teát? –kérdezte, mikor beljebb tolta a székem, és leült az asztal túloldalára. Hatalmas tenyere beborította az én apró kezeimet, ezzel melegséget árasztva. Érintésétől forróság futott végig a testemen, és mintha el is pirultam volna. Rekedtes mély nevetése miatt felkaptam a fejemet, és rápillantottam. – Nem is tudod, hogy milyen gyönyörű vagy, mikor elpirulsz!